|
2022-05-28 10:58:45, szombat
|
| |
| |
|
|
| |
Kohut Katalin: Az emlékezés hazája
,,Levert a mindenség szele,
mint őszi fának harmatát,
megtudtad, hogy a két karom
köre az egyetlen hazád."
Nagy László: Ősz húrja zsong
Az érzékeny lelkekben adagio csendben készül a türelem, a zenei akkordok áthatják a napokat, érzékeny rezdülésekkel kottázódik a mindenség. Hangjegyekké válik a falevél zizzenése, a szél neszezése, a csendes eső koppanása tompán, ahogyan az avarra ráesik. Az ember hangulata mélabússá válik, úgy érzi időnként, szíve is hideggé dermedt, szüksége van most jobban a melegségre. A hazája a szeretet, a család. Akiket elszakított az élet egymástól, az ősz húrja zsongja körül lemondóan szívüket, s magukban dúdolják a dalt: ,,Szívet cseréljen, aki hazát cserél, mert bárhol él, bárhol csak félig él."
Az otthon különösen ősszel válik jelentőssé, mikor meleg szobába húzódva idő van a merengésre, s szívünk készülődik a természet temetésével együtt Írisz örökzöld fenyőiben való gyönyörködés közben a szeretet ünnepére. Békés, örök reménykedés az ősz üzenete. Ruhái pompáját viseljük, együtt menetelünk kézen fogva a jövőbe. Legalábbis gondolatban, mert a valóság néha siralmas.
Kátyi egyedül élt egy erkély nélküli panellakásban. Mikor a vidéki kisvárosból felkerült a szürkeségbe, szédülten állt a bérházak sűrűjében. Mintha megrészegült volna a látványtól, nem értette, hogyan is lehet erkély nélküli betonkalitkákban élni. Aztán a sors rákényszerítette őt a lányával, egyre kisebb lakásba kerültek a kevés pénz miatt. Lánya kérte, hogy kérjen magának naponta meleg ebédet és szociális munkást, aki gondoskodik szükségleteiről.
Melindát hamar megszokta, nem is tartott igényt arra, hogy otthon bármiben segítsen, elég volt, hogy elintézi az ügyes-bajos dolgait, patikával együtt.
Egy napon a gondozónő holttá dermedten érkezett.
- Képzelje, Kátyi néni, én találtam rá az egyik ápoltamra, aki a földön hevert holtan. Borzasztó volt, éppen kereshetett valamit, mert a fényképek voltak szétszórva körülötte. Jöttek a gyerekei, elkezdtek pénzt kutatni a házban, majd egy felszámoló brigádra bízták az összes tárgy, bútor, könyv, meg minden emlék megsemmisítését. Nem tartottak rá igényt
- Borzalmas ez, Melindám! Van egy idős barátnőm, akivel telefonon beszélek néha, s művészettel foglalkozott, akit emiatt a környezete mélyen lenézett, nem értékelte a családja sem, mondván, abból nem lehet megélni. Végrendeletet írt, melyben kikötötte, hogy a temetésén hallgassák meg a rokonai az egyik énekét, ha már életében nem voltak kíváncsiak rá.
- Elgondolni is rossz, hogy megöregszik az ember, majd az életét egyszerűen megsemmisítik, felszámolják egy pillanat alatt.
- Igen, minden tárgynak és ruhának jelentése van, mind valamilyen eseményhez kötődik. Hosszú lenne elmesélni a történetüket, majd egyszer talán megírom, melyik mit jelent számomra. Egy biztos, hogyha szürke ruhát vettem fel, mindig válással végződött.
- Leánya, Brigi ismeri ezeket a titkokat?
- Igen, lassacskán beavattam őt, de úgy van vele már régóta, hogy nem gyűjtögeti a régi dolgokat, egyszerűen odaajándékozza valakinek. Itt meg olyan zsúfoltság van, látja, drága Melinda, hogy alig férek el. Én még őrzöm a kontyoló ruhámat is, meg az első, általam vásárolt porcelánokat. Kedvencem a Tavaszi szél nipp, melyet én égettettem ki Hollóházán a hetvenes években. Rossz rá is gondolni, hogy valamennyi ereklyém egyszer egy kazán lángjában, vagy a régiségvásáron végzi.
- Azt a szép festmény ki festette? - mutatott rá a gondozónő a kanapé feletti tájképre.
Egy szikszói festőművész, akivel a kórházban ismerkedtem meg. Ő árulta el először, hogy általában a nők irigyek voltak rám, ha kimentem a közös helyiségből, egyből rólam kezdtek el pusmogni. Persze, hozzám a pletykák soha nem értek el, nem is értettem őket, de nagyon rossz érzés töltött el, valami ismeretlen, amivel szemben tehetetlen voltam. Sanyi elmondása szerint a hangomat nem bírták elviselni.
- Tehát Brigi nem ragaszkodik semmihez?
- Igazából nincsenek jó emlékei a panellakásban való együttélésről. A városban hiába jártuk a munkahelyeket, sehová nem vették fel dolgozni, csak ötezer forintért kocsmákba, pultosnak. Kevés volt a bevételem nekem is, mivel leestem a lábamról végleg, rokkantsági járadékot kaptam, tízezer forintot. Ketten éltünk így 15.000,-Ft-ból, ami a rezsire is kevés volt, nem maradt élelemre, s már nem voltam képes arra, hogy a régi ruhákat hordjam a piacra árulni, nem tellett bérletre sem.
- Nagyon nehéz lehetett...
- Sosem felejtem el az utolsó napokat, mielőtt messzire költözött. Én akartam, hogy elmenjen, ne éljen velem nyomorban a sötétségben. Haragudott rám miatta hosszú évekig. Volt olyan, hogy összevesztünk 2 db tojáson, mert összesen ennyi ennivaló volt itthon. Ő rántottát akart belőle sütni, én meg rántott levest szerettem volna szaggatott tésztával, hogy tovább telítse a gyomrot. Nem kívánom senkinek a felfoghatlanságát a szegénységnek. És még nem biztos, hogy vége van...
- Miért? - kérdezte Melinda.
- Tudja, jövőre érem el a nyugdíjkorhatárt. Mivel elvették a rokkantsági nyugdíjat tőlem annak idején, mikor mindenkit átminősítettek, nem vihetem tovább az időközben megemelkedett rokkantsági ellátás összegét. Lehet, hogy a minimálnyugdíjat, 28.500-at fogok kapni ismét, s nem tudok még egyszer éhezni, sem járni segély után. Teljesen bizonytalan minden, mivel súlyos állapotom miatt munkát végezni nem tudtam. Elveszítettem mindent a hangommal együtt, teljes kommunikációs leépülésemmel egy időben. Képtelen voltam gondolkozni is. Azóta az életem állandó tanulásból áll, mert mindent elölről kellett kezdenem, akár az írást.
- Elveszítette a hangját is, Kátyi néni?
- Igen, egyáltalán nem jött ki hang a torkomon, majd hosszú évek múlva tüdőhangon tanultam meg beszélni. Látja, ez itt a violinkulcsos kék nyakkendőm, Kodály ének-zene osztályomban ez volt fehér inggel a fellépő ruhánk. Én szoprán-mezo voltam, de ismertem az alt szólamait is. Minden akusztikai érzékem megsemmisült, mivel a szívemet a hangommal vigasztaltam, ringattam, mikor szomorú voltam, most semmi reménysugaram nem maradt. Hiába hallgatom a szép, tiszta hangú énekeseket, nem érzek, csak fájdalmat. Pedig valamikor egész nap énekeltem, házimunka végzése közben is. Dalokkal ringattam álomba a gyereket, kedvenc időtöltéseink zenei, nyelvi játékok voltak.
- Ezeket nem lehet szerintem elfelejteni...
- Legalábbis remélem, hogy Brigi örökké emlékezni fog arra, mit jelentett valamikor az otthon, a haza! Közeledik a karácsony, mikor feldíszítem mini műfenyőfámat, ráakasztom az általa készített bábokat, aláteszem kis üvegcsében a megkopott tintájú neveit az egykori nyomorban önzetlenül segítőknek, rettegő szívvel a jövőtől való félelem miatt titkon reménykedem: talán egyszer lesz ismét igazi családunk.
Melinda készülődött, hogy másik otthonba lépjen, ahol megismeri apránként az egyedül maradtak életét. Mert az élet ott rejlik minden tárgyban, ruhában, fényképen és a szívben, míg az emlékezés és a szeretet megmarad.
2022. május 28.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
Címkék: minimálnyugdíjat, nyugdíjkorhatárt, rákényszerítette, betonkalitkákban, megsemmisítését, szükségleteiről, odaajándékozza, átminősítettek, régiségvásáron, megemelkedett, kommunikációs, reménysugaram, időtöltéseink, violinkulcsos, leépülésemmel, szegénységnek, elveszítettem, összevesztünk, végrendeletet, megsemmisítik, rezdülésekkel, panellakásban, munkahelyeket, együttélésről, vigasztaltam, porcelánokat, hangjegyekké, megrészegült, megsemmisült, felszámolják, foglalkozott, gyönyörködés, elveszítette, osztályomban, történetüket, műfenyőfámat, emlékezés hazája, mindenség szele, egyetlen hazád, érzékeny lelkekben, zenei akkordok, falevél zizzenése, szél neszezése, avarra ráesik, ember hangulata, élet egymástól, otthon különösen, természet temetésével, szeretet ünnepére, valóság néha, erkély nélküli, vidéki kisvárosból, Kohut Katalin, Nagy László, Tehát Brigi,
|
|
Offline
